Képzeld el, hogy minden tekeréssel egy új világ nyílik meg előtted. A Genfi-tó partjai mentén nemcsak Svájcot és Franciaországot ismered meg – hanem önmagadat is. A Tour de Léman nem egy teljesítménypróba, hanem egy bensőséges kaland: apró falvak, pazar panorámák, középkori mesefalvak és vízparti nyugalom kísér végig. És amikor a kör bezárul Genfben, valójában épp akkor nyílik ki igazán a világ.
Thonon-les-Bains-nél a Genfi-tó megváltozik. A svájci partok elegáns, kicsit hivatalos arca után itt valami sokkal emberibb, közvetlenebb hangulat fogad. Franciaországba érkezni olyan, mint átugrani egy határon túlra, ami nem is látszik, csak érezni lehet: a házak vakolata máshogy repedezik, a levegőben több a pékség illata, és a kávézókban hangosabb a beszélgetés. A kerékpáros itt már nem csak sportoló vagy turista, hanem részévé válik a környezetnek.
Thononban a tóparti sétány hűs fái alatt valódi megállásra csábít minden pad. A kikötő körül mozgalmas az élet, de épp csak annyira, hogy élvezni lehessen. A szemben magasodó svájci partok már messze tűnnek, és úgy érezzük, egy másik történetbe csöppentünk – talán egy francia film díszletébe.
És innen kezdődik az igazi varázslat.
Ahogy a bringa lassan gördül a kis falvak között, megjelenik a Genfi-tó egyik legnagyobb meglepetése: Yvoire, az időtlen középkori ékszerdoboz. A falu kőkapuin átgurulva mintha egy másik korszakba érkeznénk – nincs rohanás, csak macskaköves utcák, muskátlis ablakok, apró udvarok, és olyan csend, ami nem a némaság, hanem a nyugalom hangja. A part menti éttermek teraszairól halk zene szűrődik ki, a fagylaltozókban levendulás és rózsás ízek kacsintanak ránk. Nem lehet nem megállni. Itt az ember nemcsak kerékpáros, hanem felfedező, aki újra megtanul rácsodálkozni a részletekre.
A francia oldalon a táj lassabban változik, lankásabb, falusiasabb, és a tó valahogy közelebbinek tűnik. Nem kerítések mögött, nem csak kilátásként van jelen, hanem élő valóságként: halászhajók, fürdőzők, vízimadarak között kanyargunk tovább. A tó innenső oldala kevésbé ismert, de talán épp ettől olyan különleges. Olyan ez a szakasz, mint egy csendes epilógus a túra fináléja előtt – de közben tele van meglepetésekkel.
Aztán lassan visszagurulunk Svájcba. A határt itt sem tábla jelzi igazán, inkább a kertek rendezettsége, a bicikliutak finomabb ívei, a precízség illata a levegőben. És ott van előttünk Genf: elegáns, világvárosi, mégis hívogató. A Jet d’Eau vízsugara a tó fölé magasodik, már messziről hív. Ez nemcsak város, hanem célpont. Nemcsak a túra vége, hanem annak megkoronázása.
Genfben bringával mozogni külön öröm. A tó két partját összekötő hajók, a vízparti kerékpárutak, a parkok és sétányok úgy vezetik a kerékpárost, mint egy kiépített díszletben. A város nem nyomja rá az utazóra a súlyát, inkább magához öleli: ha akarjuk, elmerülhetünk a múzeumok, az ENSZ-palota, vagy akár a CERN világaiban – de ha inkább csak sétálni szeretnénk egy tóparti platán alatt, azt is úgy tehetjük, hogy közben érezzük: elértük, amit akartunk.
És amikor az ember végül megáll Genfben, és visszanéz arra az útra, amit megtett, nemcsak kilométereket lát. Hanem egy világot. Egy világot, amit két keréken lehet a legjobban megismerni. A Tour de Léman nem egy teljesítménytúra, hanem egy utazás, amelyben minden forduló új élményt hoz – és ahol a végcél nemcsak a tó körbeérése, hanem az a tudás, hogy milyen közel is kerülhetünk tájhoz, emberekhez, és önmagunkhoz.